Sziasztok! Ez a novella régóta porosodik a gépemen, szóval, úgy döntöttem végre megosztom, amit egyik mélypontomon (a sok közül) írtam.
A legrosszabb érzés, mikor egész életed végig, úgy éltél, hogy nem mertél megszólalni, mit gondolsz valójában, mert félsz, hogy a többiek mit szólnak hozzá, és inkább hazudsz vagy valami.
Elhatároztam, hogy új ember szeretnék lenni, de ez a szorongásom miatt nem nagyon sikerült. A gyógyszer nagyjából segített elnyomni ezeket az érzéseket, és már csak a természetes szorongás maradt meg. Az izgulás. Egy ideje elkezdtem azt beszélni, amit gondolok, de nyilván akadtak emberek, akiknek nem tetszett. Összedőlt hirtelen a világ. Én vagyok a hibás is persze.
Sokan nem értik, mi zajlik bennem, mert nem is tudnám elmondani és leírni se. Minden embert máshogy próbálok megközelíteni, hogy szimpatikusnak tűnjek, de eléggé fárasztó tud lenni.
Sokszor nem értem, miért mit csinálok. Miért festem a hajam? Miért van piercingem, és miért akarok még? És a tetoválás? Minek járok vasárnap templomba? Miért vállalok el szar diákmunkákat? Ezeket nagyon sokáig el tudnám húzni, de nem is ez a lényeg.
A lényeg az, hogy akárhányszor kinyitom a számat, és kimondom azt, amit gondolok, sose bánom meg. Régen félve mertem ezeket mondani. A másik meg eléggé sok ember azt hiszi, ilyenkor én vagyok a szar ember meg a bunkó, szívtelen fasz.
Nem rég megtapasztaltam, milyen érzés, mikor valaki más fájdalmát és gondját is átveszem. Kurva szar érzés, de mit tudsz tenni ellene, ha teljesen átérzed az egészet, csak más a történet.
Persze én is örülök, hogyha őszinték velem, amit többé-kevésbé elviselek már. És, akkor most gondolkodjak el azon, hogy én vagyok, aki túlgondolja a dolgokat, vagy egyes emberek tényleg ennyire érzékenyek lettek már? Vagy inkább jobban járnék, ha hazudnék az emberek pofájába, mint régen?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése