Crna ptica - A Fekete Madár

Sziasztok! Ezt a novellát, még a Pilvax Őszi Felesekre írtam, aminek hivatalosan vége van. Nem nyertem semmit, de kaptam elismerő szavakat, ami fontosabb számomra. Gondoltam ide is megosztom a többi platformra, ami nem a Wattpad.

Ez a történet arról szól, hogyan haltam meg. Ne aggódjatok, ez valójában egy nagyon izgalmas történet. És az igazság az, hogy nem is az enyém. Ez egy Vesna nevű lány története. És a Pokrov ünnepével kezdődik.

Egy Suwaków nevű kis faluban nőttem fel, és az ősz beköszöntével egyre sűrűbb köd borította be az erdőt, ami a határ szélén volt. Az erdőt mindig is tiszteltük. Áldozatot mutattunk be, rituálékat hajtottunk végre, de most veszélyesnek tűnt. Amióta megszülettem, azt a történetet mesélték a szüleim, hogy egy fekete madár uralkodik felettünk, és megátkozta a falunkat egy ősi, sötét mágiával. A lakók betegek, a termés elsorvad, és a remény lassan elhal a szívükben.

A Pokrov ünnepére készültünk. A szüret vége és a tél közeledte. Két hét múlva következik be az ünneplés. Ma voltam, olyan vakmerő, hogy bemerészkedtem az erdőbe, és tudtam, hogy senkit nem fog érdekelni, mert mindenki készülődik, és közben népdalokat énekeltek. Nagy szerencsém volt, hogy a fekete színű szoknyámat vettem fel, így kevésbé fog látszódni a sár. Egyre jobban mentem befelé, míg meg nem találtam a legöregebb fát az erdőben, és előtte egy tükörrel. Távolról ártatlannak tűnt, de közelebbről nem. Nem láttam benne a tükörképemet. Mintha a fa mögött folytatódott volna az út. Ha igazak a mondák, amiket hallottam a faluban gyerekkoromban, akkor ez Navba vezet. A túlvilágra.

Egy vénséges vén asszony tűnt fel mögöttem. Szürke haja összeolvadt a köddel, szemei csillogtak, mint a holdfény a sötét égbolton. Az asszony a falu boszorkánya volt, akiről már régen azt hitték, hogy az erdő magába fogadta. De ő nem volt ellenség, ő a falu ősi titkainak őrzője volt.

– Tudtam, hogy eljössz – mondta a boszorkány, miközben felém lépett. – Te vagy az egyetlen, aki megtörheti az átkot.

A szívem mélyén félelem lappangott, ahogy kimondta ezt a mondatot.

– Hogyan tehetném? A falu bűnei régen történtek. Miért büntet minket azóta is az a madár?

– Az ősi isteneket elhagyták a falu ősei, megsértették a természet törvényeit – felelte a boszorkány. – De az igazi bűn nem a múltban történt. A falu elfelejtette azokat, akik vigyáztak rájuk. Ő nem csak egy közönséges fekete madár, ő a lelkek őrzője. Maga Veles küldte. És most ő nemcsak bosszúért jött, hanem vezeklésért is. A falu átkát csak a Pokrov ünnep idején lehet megtörni, amikor a világok határai a legvékonyabbak. Meg kell találnod a kőkört az erdő szívében, és szembe kell szállnod a madár lelkével. De nem karddal vagy erővel kell legyőzni őt, hanem megbocsátással.

***

Gyorsan eltelt a két hét. Ma este a helyi templomba gyűlt össze a falu népe, hogy imádkozzanak az ikonokhoz, és az istenek megáldják a kenyerüket, már, akinek sikerült valamit sütnie. A szobámban ültem és a fekete hajamat fontam be. A távolból már hallottam, ahogy ortodox énekeket énekelnek és hangosan imádkoztak is. A mise után akarom végre hajtani a küldetésemet, amit a boszorkány adott a számomra. Nem telt el egy nap, hogy ne gondoltam volna erre. A biztonság kedvéért elvittem magammal egy kést is.

A mise után megpróbáltam beszélni pár idősebb asszonnyal, hogy meséljenek nekem mit tudnak erről a titokzatos fekete madárról. Semmit nem tudtak. Csak, amit én is.

Magányosan léptem be az erdőbe. A kőkör hamarosan feltűnt előttem, ahol a fekete madár már várt. Lassan beléptem a kőkörbe. A köd vastagon ült meg körülöttem, és a levegő tele volt az őszi avar és a mágia illatával. Az éjszaka csendjét csak a madár szárnycsapásai törték meg. A fekete madár megjelent, mint egy árnyék, szárnyai kiterjedtek, mintha az eget akarta volna elsötétíteni. Fémes, mély hangon szólalt meg:

– Mit akarsz itt, halandó? Mit képzelsz, ki vagy, hogy belépsz a birodalmamba?

Remegve markoltam meg a nagyanyámtól örökölt amulettet a nyakamban, de éreztem a kés hideg markolatát is a szoknyám zsebében. A kétség és a félelem küzdött bennem, de szilárdan álltam.

– Azért jöttem, hogy véget vessek az átkodnak. A falu lassan meghal, és én nem hagyom, hogy így legyen!

A madár szemei felvillantak a sötétségben, mintha mélyen belém látna.

– Az átok nem a te dolgod, lány. Az őseid vétettek, megszegték a szövetséget az istenekkel, és a büntetés mostanra beteljesedett. Miért véded őket? Miért kockáztatod az életedet?

Nem válaszoltam azonnal. Tekintetem találkozott a madáréval, és egy pillanatra úgy éreztem, mintha nem is egy állat, hanem egy ősi, bölcs lélek állna előttem. De a falu sorsa a vállamon nyugodott. Egy pillanatra a késre pillantottam a zsebemben, és éreztem annak hideg fémét, ami most sokkal nehezebbnek tűnt, mint bármikor.

– A falu hibázott – ismertem el halkan –, de a gyerekeinknek, a jövőnknek nem kell viselniük ezt a terhet. Nem pusztítással akarom megállítani a ciklust, hanem megbocsátással.

A madár egy pillanatra elnémult, és lassan körözött a levegőben, mintha fontolgatná szavaimat. A köd megremegett a mozgására. Aztán újra megszólalt, hangja már kevésbé volt fenyegető:

– Megbocsátás? Mit tudsz te a megbocsátásról? Az évek hosszú sora alatt, amit ebben az erdőben töltöttem, senki sem kínált nekem semmit, csak félelmet és gyűlöletet. Mitől lennél te más?

Kezem a zsebemben pihent a késen. Egy másodperc erejéig minden idegszálam feszültté vált. A falum megmentéséhez talán meg kell ölnöm ezt a lényt, hiszen ő az átok forrása, és talán csak vérrel lehet megállítani. A boszorkány szavai, hogy békével oldhatom fel az átkot, hirtelen távolinak tűnt. Lehetséges, hogy végül mégis harcban ér véget ez az éjszaka? Érezte a tétovázásomat, és halkan károgott:

– Talán megérintette a szívedet a sötétség. Úgy érzed, hogy el kell árulnod mindazt, amiért idejöttél. Van nálad egy fegyver, igaz?

Kezem a kés köré feszült. A szívem őrült dobogásba kezdett. Egy pillanat alatt előkaphattam volna, és a madár szívébe döfhettem volna. De valami visszatartott. A szörnyű igazság: Ő nem egy szimpla ellenség volt. Az, amit előttem látok, nemcsak egy átok hordozója volt, hanem egy lélek, aki maga is szenvedett.

– Igen – mondtam ki végül. – Van nálam egy kés. De nem azért hoztam, hogy használjam.

– Akkor miért van nálad? Talán meg akarsz ölni? Hiszen ezért jöttél, nem igaz?

– Azért hoztam, mert féltem. Azt hittem, ha nincs más út, ezzel meg tudlak állítani. De most már tudom, hogy nem így kell véget vetni ennek.

A madár nem szólt, csak figyelt. Lassan elővettem a kést. A földre dobtam a kést, és hallottam, ahogy a fém tompa csattanással ér földet.

– Nem foglak bántani – mondtam határozottan. – Békét ajánlok, mert a harc nem old meg semmit.

A madár némán figyelt és a szárnyai lassan összezárultak.

– Talán te vagy az első ember, aki igazán érti, mit jelent a megbocsátás – mondta csendesen. – Az átok nemcsak a falut, hanem engem is sújtott. Most, hogy a béke itt van, feloldozom magam is.

A köd lassan elkezdett oszlani. Éreztem, ahogy a világ újra kitágul körülöttem. A falu, amelyet magammal hordoztam a szívemben, megmenekült és a fekete madár, csendesen eltűnt az erdőben, mintha sosem lett volna.